Madaras mese ovisoknak – Itt találod a meséket!
A civakodó madarak esete
Egyszer volt, hol nem volt… élt egy varjú a szántóföldön. Szeretett ott lakni, hiszen tavasztól őszig terített asztalhoz hasonlított a táj. Bőségesen talált ennivalót, a források, patakok oltották a szomját, és szárnyalhatott kedvére, nem zavarta semmi.
Télen azonban elfogytak a finom falatok. Hiába honolt csend és nyugalom, a varjú kénytelen volt bemerészkedni a városba. Abban reménykedett, hátha talál ott élelmet. Sokáig körözött a levegőben, amíg rá nem bukkant egy kertre, ahol nagy diófa állt. Körülötte a földön sok-sok dió hevert; a termést nem szedték össze a kert gazdái.
– Ez éppen jó lesz nekem – gondolta a varjú.
Leszállt a kertbe, és nagyot lakmározott.
– Hűha, milyen jólesett – sóhajtott jóllakottan, amikor befejezte az evést.
Másnap újra elrepült a dióval teli kerthez. Éppen azt számolgatta magában, hogy ez a sok dió akár a tél végéig is elég lehet a számára, és akkor már nem is kell máshol keresgélnie, amikor észrevette, hogy valaki megelőzte. Egy másik, ismeretlen madár javában ott falatozott, és egyáltalán nem tetszett neki, amikor a varjú megérkezett.
– Menj innen, ez az én kertem – rivallt rá az idegen madár barátságtalanul.
– Ugyan már, kettőnknek is elég ez a sok dió – próbált egyezkedni a varjú, csakhogy az ismeretlen madár egyáltalán nem akart osztozkodni.
– Én voltam itt hamarabb, ez az én területem – háborgott tovább. – Semmi keresnivalód itt.
– Nono! Én már tegnap is jártam itt, szóval enyém az elsőbbség – válaszolt a varjú.
Szó szót követett, a két madár bizony nem tudott dűlőre jutni egymással, és hatalmas vita kerekedett. Egyik hangosabban jártatta a csőrét, mint a másik, csak úgy zengett a környék! A nagy hangzavarra felfigyeltek más madarak is, és mind odacsődültek. Persze mindegyik saját magának követelte a dióval teli kertet.
Addig ment a perpatvar, amíg fel nem támadt a szél és el nem eredt a hideg havas eső. A kellemetlen időjárás elől elmenekültek a madarak, de mindannyian úgy gondolták, másnap visszatérnek, és megkaparintják az ennivalót. Közben a havas eső után havazni kezdett, és hideg éjszaka köszöntött az állatokra.
Természetesen a varjú sem akarta feladni az éléskamra-kertet, és reggel újra elrepült a kerthez. Csalódnia kellett. De nemcsak neki, hanem az összes többi madárnak is. A hó ugyanis betakarta a földet és vele a diót is. Nem látszott már ott egyetlen falat sem, csak a nagy fehérség. A varjú megbökdöste csőrével a havat, de hiába: a hó alatt elérhetetlenné vált a dió.
Így a varjú – és a később visszatérő többi irigy madár is – korgó gyomorral távozott, és keresgélhetett máshol táplálékot.
– Tegnap akár mindannyian jóllakhattunk volna azzal a sok dióval – szomorkodott a varjú magában. – Mára pedig úgyis ellepett a hó mindent, így kárba veszett az a sok jó falat.
A varjú nagy nehezen talált némi élelmet a közelben, és végül nem maradt éhen. De már alig várta a tavaszt, hogy a szántóföld nyugalmában újra megkaphasson mindent, amire szüksége van. A többi civakodó madárral soha többé nem találkozott.
Az aranytojó madár
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy nagy-nagy hegy, azon a hegyen volt egy fa, annak a fának egyik ágán egy fészek, abban a fészekben egy madár. De micsoda madár! Akár hiszitek, akár nem: aranytojó madár, aki mindennap egy aranytojást tojt.
Hát egyszer mi történt? Az történt, hogy a madár kirepült a fészekből, s történetesen éppen akkor járt arra egy vadász.
Ahogy meglátta, fölmászott a fára, belenézett a fészekbe, s hát, uramfia, aranytojást látott benne!
Az aranytojó madár (népmese)- No – mondotta a vadász -, kenyerem javát megettem, de még aranytojó madarat nem láttam; megfogom, hazaviszem, hadd tojja ezentúl nekem az arnytojást. Nekem, nekem, senki másnak!
Nosza, hamarosan hurkot vetett, azt a fészekbe beletette, aztán lemászott a fáról, elbújt mögéje, s úgy várta vissza a madarat. Hiszen jött is nemsokára a madár. Bolond feje nem vette észre a hurkot, belelépett, beletekerődzött, a vadász meg – hopp! – föl a fára, fogta a madarat, s meg sem állott vele hazáig. Az ám, de alig ért haza, elkezdett tűnődni magában: “Lám,lám, hiába hoztam haza az aranytojó madarat. A szomszédaim észreveszik, megirigylik, s még majd beárulnak a királynál, a király meg elveszi tőlem. Inkább nekiajándékozom.”
Úgy tett, ahogy mondta.
Elvitte a bolond vadász a madarat a királynak, az meg mindjárt kalitkába záratta, s megparancsolta, hogy bőven ellássák étellel-itallal, csak hadd tojjon minél több aranytojást, mert hát sok pénz kell ám a királyoknak.
De alig zárták kalitkába a madarat, megszólal az udvarmester, s mondja:
– Ugyan, felséges királyom, minek tartasz te ingyen madarat?
Hát azt hiszed, hogy van aranytojó madár? Legjobb, ha szabadon ereszted.
A király megfogadta az udvarmester tanácsát, eleresztette a madarat, az meg nagy boldogan felszállottt a kapu tetejére, onnét lepottyantott egy aranytojást, s mondta, amint következik:
-Elébb én voltam a bolond, hogy megfogattam magamat. Aztán a vadász, hogy elajándékozott. Aztán a király meg az udvarmestere volt bolond. Igazán bolondok voltunk mind. No de többet nem leszek bolond!
Azzal a madár nagy vígan visszarepült a fészkébe. Ha a madár a fészkébe vissza nem repült volna, az én mesém is tovább tartott volna.
