Télapó mese ovisoknak – Itt megtalálod!
Bartócz Ilona: Jön a Mikulás!
Azon a télen korán leesett a hó. A Nyuszi elgondolkozva ballagott az erdőszélen, a kopasz bokrok mentén, és éppen arra gondolt, hogy egy csöppet sem szereti a havat. A hó alól olyan nehéz kikaparni az ennivalót, elbújni is alig-alig lehet, márpedig egy Nyuszi életében gyakran előfordul, hogy rejtőzködnie kell.
A hó világos volt, a Nyuszi gondolatai meg sötétek. Egyszercsak zajt hallott, megállt, hegyezte a két tapsifülét. Mi ez a zaj? Valami pattog… Beleszimatolt a levegőbe: füstöt érzett. Egy kicsit félt a Nyuszi, de kíváncsisága legyőzte a félelmet, s indult arrafelé, ahonnan a zajt hallotta. Egy vén tölgyfa alá ért. A tölgyfa alatt Barna Mackó szorgoskodott, tüzet rakott éppen, pattogtak a tűzre rakott száraz gallyak, vékony kis füstcsík szállt a magasba.
– Jó napot, Barna Mackó! – köszönt a Nyuszi. – Látom, tüzet raksz. Minek az a tűz?
– Jó napot, Nyuszi! Hogy minek a tűz? Ma este jön a Mikulás, remélem, ajándékot is hoz majd. Lehet, hogy fázni fog a lába, gondoltam, hadd melegítse meg a tűznél… És ha már ég a tűz, főzök neki egy kis levest. Mondd csak, nem adnál a Mikulás-levesbe egy-két káposztalevélkét?
– Szíves örömest – mondta a Nyuszi –, hazaszaladok érte!
Ugrott a Nyuszi, futott a káposztalevélért. Mire visszatért a tölgyfa alá, fényesen égett a tűz, és Barna Mackó mellett Mókus ugrándozott.
– Én makkocskát hoztam a Mikulás-levesbe! – kiáltotta, mikor meglátta Nyuszit. – Nagyon finom lesz ez a leves!
– Magam is úgy gondolom – mondta a Nyuszi, és beledobta a káposztaleveleket a csuporba, melyet Barna Mackó a tűz fölé akasztott.
– Szóljunk az Őzikének is! Mókus, ugrándozz el Őzikéért!
Mókus fürgén pattant, ugrott egyik ágról a másikra, és hamarosan visszatért Őzikével.
– Illatos füvecskét hoztam a Mikulás-levesbe! – mondta Őzike. – A Kisróka még nincs itt?
– A Kisróka semmit sem tud hozni a Mikulás-leveshez – morgott Nyuszi. – Ne is hívjuk ide!
– De bizony idehívjuk! – mordult föl Barna Mackó. – Idehívunk mindenkit az erdőből is, a mezőről is, akár tud hozni valamit a Mikulás-levesbe, akár nem! Meghívjuk Kisrókát, Mezei Egeret, Kisfarkast, Kismadarat; bízd csak rám, Nyuszi, tudom én, hogy a Mikulás még a meleg levesnél is jobban szereti, ha együtt várunk rá itt a tűz körül!
Nyuszi megbillentette a bal fülét:
– Ahogy akarod, Barna Mackó! Te raktad a tüzet, te kavarod a levest, te hívd meg a vendégeket is.
Az erdei apróságok hamarosan mind megérkeztek: Egérke búzát hozott a Mikulás-levesbe, Kismadár fenyőmagot, Kisróka és Kisfarkas meg sok-sok száraz gallyat gyűjtött, hogy minél fényesebben égjen a tűz.
És a fényes tűz körül ülve akkor este együtt várták a Mikulást.
—
Hervay Gizella: Télapós mese
Kobak megtanulta, hogy tavasz után jön a nyár, aztán az ősz, aztán a tél. Ezt tanulta meg leghamarabb, mert akkor jön a Télapó.
— Ha nagy leszek, Télapó leszek! — döntötte el. — Akkor felülök egy olyan villamosra, ami elvisz a télből a tavaszba, a tavaszból a nyárba, a nyárból az őszbe s az őszből a télbe. Akkor aztán meglátom, melyik a legszebb.
— Engem is vigyél! — sikongott Katika.
— Megfáznál, mikor az őszből átszállnánk a télbe. És mit csinálnék a nagy hidegben egy mandulagyulladásos kislánnyal? Mikor meg a nyárba érnénk, megennéd az összes fagylaltot. Nekem nem is maradna.
— Tudod mit? — alkudozott Katika. — Elosztanám. Egy fagylaltot jobb kéz felől, egy fagylaltot bal kéz felől. Ami jobb kéz felől van, az a tied, ami bal kéz felől, az az enyém.
— Na jó, elviszlek — enyhült meg Kobak —, de mit viszünk magunkkal?
— Egy kiránduló-sakktáblát és egy táskarádiót — szögezte le Katika.
— Ki látott még utasokat, akik hosszú útra nem visznek magukkal sakktáblát és táskarádiót?
— Vigyünk inkább sátrat és gumicsónakot. Mikor a télbe érünk, a gumicsónakból kieresztjük a levegőt, a sátrat összecsomagoljuk, és kész.
— Nem bánom a gumicsónakot, ha vihetem a kis varrógépemet is. Hátha elszakad a ruhánk, vagy varrással kell megkeresnünk a kenyerünket a hosszú úton?
— Ha te hozod a kis varrógépedet, akkor én is hozom a kisfűrészemet, harapófogómat, kalapácsomat. Elromolhat a villamos, és ha nincs szerszáma az embernek, várhat, amíg jön a másik, és lemarad az őszről.
— Én mindenesetre viszek magammal egy iskolatáskát mindenféle füzettel — mondta Katika. — Ősszel én már iskolás leszek. Mikor az őszbe érünk, fogom magam, felteszem az iskolatáskát a hátamra, hadd lássák, hogy iskolás vagyok.
— Ha hozod a táskát, hegyezőket is tegyél bele. Egy autóhegyező, egy telefonhegyező, egy írógéphegyező és egy televízióhegyező feltétlenül szükséges.
— Akkor hozom a színes ceruzáimat is. És ha megáll a villamos, kiterítünk a térdünkre egy újságpapírt, és meghegyezzük az egészet.
— Vihetnénk rajzfüzetet is, mert azt hiszem, hogy a Télapók nem szoktak a falra rajzolni.
— A rajzfüzet belefér a táskámba. Ha nagyon igyekszünk, még egy szilvalekváros kenyér is belefér.
— Hogyne, hogy összekenje a hegyezőket. A sarkutazók hetekig nem esznek. Aki Télapó akar lenni, az ne hozzon magával szilvalekváros kenyeret!
— Nem viszek — szipogott Katika. — De cukorkát esetleg lehet vinni. Az a kötényem zsebében is elfér.
— No, nem bánom, a cukorka jöhet. De csak az egyik kötényzsebedben. A másikban a lapos, fehér kavicsaimat visszük, mert az én zsebeim már tele vannak. Viszem a bélyeggyűjteményemet, a menetrendet, a térképemet és a parittyámat.
— Mit képzelsz, hogy parittyával lehet jegesmedvékre vadászni? Szép kis Télapó leszel!
— Máris csúfolódsz! Ha csúfolódni kezdel, nem viszlek. Különben is, ha Télapó leszek, csak annyit kell hogy mondjak: “Gyertek ide, jegesmedvék!”, és máris odacammog minden jegesmedve.
— Akkor a fehér bundámat is viszem, meg a szánkót, meg a korcsolyacipőmet — tapsolt Katika.
— Én meg a síléceket.
— Nem is tudsz síelni — biggyesztette el a száját Katika.
— Egy Télapó nem tud síelni? Csak egy lány mondhat ilyen butaságot. Ha még egy butaságot mondsz, nem viszlek.
— De én elviszem a kiskályhámat is, és ha már jól kiéheztük magunkat a sarkon, mint az igazi sarkutazók, akkor főzök neked túrós gombócot.
— A sarkon nincs is túró, csak fóka van, meg rénszarvas.
— Viszünk. És hűtőszekrényt is viszünk, hogy el ne romoljon. Nem bánom, ha a szánkómra kötözzük. A télben aztán ott is hagyhatjuk, hogy ne cipekedjünk annyit, ott úgyis hideg van.
— Ez igaz — hagyta helyben Kobak. — No, nem bánom, mégis viszlek, de mutasd a karodat, elég erős vagy?
Katika büszkén megfeszítette a békát a karján.
— Megjárja — nyugodott meg Kobak. — Tudod, a házunkat a villamos után kötözzük, de ha elszakad a kötél, meg kell emelni a sarkait.
— Ha visszük a házat, Kandúrt is elvihetjük. Legalább lesz, aki kinéz az ablakon, és szól, ha oroszlánok meg tigrisek közelednek.
— Látszik, hogy lány vagy! Egy macskát tennél az ablakba oroszlánok meg tigrisek ellen! Kitesszük a tévét az ablakba, és kutyaműsort közvetítünk. Akkor aztán nem mernek közeledni az oroszlánok meg a tigrisek.
— Mit csinál Mama, ha elvisszük a házat is meg a tévét is? Tudod, mit? Vigyük Mamát is! Ha nem akar Télapó lenni, akkor lakjon hátul a házban, és vigyázzon ránk.
— De akkor a mosógépet is vinni kell, mert Mama úgysem fekszik le addig este, míg mindent ki nem mosott.
— És egy kiégett villanykörtét stoppolófának!
— Meg a játékpolcot. Ha Mamának dolga van, játszunk.
— Azt hiszed, hogy a Télapók szoktak játszani?
— Már megint butaságokat kérdezel. Egy igazi Télapó a legeslegjobban tud játszani.
— Ha mondod! De vigyük a meséskönyveket is. Ha meguntuk a villamosban, hátramegyünk Mamához a házba, és mesél nekünk.
— Ha meg Mama unta meg hátul a házban, előrevisszük a villamosba, és átadjuk neki a fenntartott helyet.
— De mi lesz a babáimmal? Ha itthon hagyjuk őket, félni fognak egyedül.
— Jöhetnek. Én úgyis a házhoz kötözöm a teherautómat, ahhoz a tűzoltóautómat, ahhoz a kis kék autómat, ahhoz a mentőautómat, ahhoz a billenő teherautómat, ahhoz az emelődarus autómat, ahhoz a kicsi piros autómat, te meg beleültetheted az autóimba a babáidat.
— És a fakutyát hozzákötözzük a kicsi piros autóhoz.
— És a fakutyához kötözzük a guruló pelikánt.
— És leghátul gurul a görkorcsolyám.
— De csak, ha kölcsönadod nekem is.
— Kölcsönadom.
— Akkor viszlek. De ne felejts el villamosjegyeket gyűjteni, mert nagyon sokat kell villamosozni, és én nem akarok leszállni a villamosról az ősz és a tél között.
— Jó — mondta Katika —, mától fogva összegyűjtöm a villamosjegyeket.
Még ma is gyűjti. Akinek van, küldjön neki!
—
A kislány, aki virgácsot kért a Mikulástól
A domb tetején, egészen felül, ahol, ha tovább mész, már remekül gurul lefelé a bringád, na, pont ott van a Szivárvány Óvoda. Ebbe az oviba járt egy kislány, Johanna, akit mindenki csak Hannának hívott. Bár éppenséggel hívhatták volna az egész nevén is, Johannának, hiszen jó is volt meg Hanna is. Ő volt a legjobb kislány az egész Szivárvány óvodában.
Már kiscsoportos korában is gyönyörűen tudott köszönni. Mindig kezet mosott evés előtt. Sosem vette el a csoportársai játékait, s mindig, mindenkinek segített, ha tudott. Hosszú, fekete hajából egyszer sem veszett el a hajgumija, sem a csattja, csodálkoztak is rajta a többi kislányok anyukái, hogy lehet valaki ilyen ügyes.
Hanna csendes volt, de sokat mosolygott s szinte minden nagycsoportos a barátjának mondta, kivéve Matykót. Matykó ki nem állhatta Hannát, s ha tehette meghúzta a haját, összedöntötte a nagy, papírkockákból épített tornyát. Sőt, egyszer még szánt szándékkal ráborította a festékes vizet Hanna képére, amin a szép piros virágok csúnya, barna pacává változtak azonnal. Hanna nagyon szomorú volt. Matykó pedig, hiába büntették meg, szinte dagadt a büszkeségtől. Széles vigyorral mesélte délután a barátainak, hogyan pityeredett el Hanna a szétmaszatolt festménye láttán.
