Vicces mesék ovisoknak – Itt találod a meséket!
A kolbász, a béka és az egér
Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy béka. A béka összetalálkozott az egérrel és a kolbásszal. Hárman kezdtek beszélgetni, s elhatározták, hogy ők örökös barátok lesznek.
Az egeret betették sepregetőnek, a békát beszerzőnek és a kolbászt szakácsnak. Így mentek a dolgok egy hónapig. A béka beszerzett, mert ő jól tudott ugrani, hamar tudott menni s jönni, az egér kisepregette a szobát, s hozott be fát meg vizet, a kolbász meg szakácskodott.
Hát olyan jó ételeket csinált a kolbász, hogy örökké csak nyalogatták a szájukat. Akármennyit ettek, nem tudtak jóllakni, mert nagyon jó volt az étel.
Mikor letelt a hónap, azt mondja a kolbász:
– Na, hát a dolog az rendre jár, melyiketek lesz a szakács?
– Hát legyen a béka.
Megtették a békát szakácsnak. Nekifogott a béka, így is szakácskodott, úgy is szakácskodott, főzött ilyet, főzött olyat, de olyat nem tudott főzni, hogy a többieknek jólessék. Főzött vagy három-négy nap, s akkor felmondtak a szakácsnak. Azt mondták, hogy:
– Nem vagy jó szakács.
Megszégyellte magát a béka.
– Nahát, akkor ki főzzön?
Azt mondja a kolbász:
– Az egeret tesszük oda.
Odatették az egeret. Ő is főzött vagy két-három nap, de ő se tudott jól főzni. Rászorították a kolbászt:
– Csak te főzzél!
A kolbász váltig mondta:
– Én az én hónapomat lefőztem, s hogyha nem akartok ti főzni, akkor inkább felmondjuk a barátságot.
Valahogy csak megkérlelték a kolbászt, mégis elvállalta, hogy még egy vagy két nap ő főz. A béka gondolta, addig ő megtanulja, hogyan főz a kolbász. Nekifogott, hogy meglesse, mit csinál.
Hát, amikor a lé meg volt főve, egy darab idő múlva a kolbász, mikor látta, hogy nincsen sehol senki, beledobta magát a lébe. Megforgatta magát benne ügyesen, s akkor kijött.
„Hopp – gondolta a béka -, most már én is tudom, hogy kell csinálni! Azért olyan jó a leves, mert beledobta magát.”
Akkor ajánlkozott:
– Na, most már én leszek a szakács, most már én is tudok főzni!
Nekifogott, odatett egy jó nagy fazék vizet a tűzhöz. Jó tüzet csinált, s főzte, főzte. Mikor már úgy gondolta, hogy meg van főve az a mindenféle, ami bele volt téve, nem várta meg, hogy egy kicsit meghűljön a lé, hanem mikor a legforróbb volt, belészökött.
Hát alig tudott kiszökni, mind összeforrázódott, összefutott a hátán a bőr. Azóta van varas béka.
Félreállott a főzésből, alig tudott mozogni, úgy összeégette a forró lé. A kolbász meg az egér, mikor megmondta nekik, hogyan járt, kikacagták.
Felbomlott a barátság, s attól fogva mindenki külön élt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.
—
Móra Ferenc – A másik macska
Nyolc esztendős legényke voltam, mikor először utaztam egyedül. Régen volt, de úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Szinte látom magamat, ahogy meleg kis bundámban, vidrabőrsapkában sietek ki a vasútra. Ahogy csizmám nyikorog a havon, csupa muzsikaszó. Kis batyu van az egyik kezemben, mákos rétes van abban, meg szép piros alma. A másik kezemben a Pap Lali levelét szorongatom. Abban hív meg varjúvadászatra a majorjukba. Azt is beleírta, hogy szedjem ám a lábam, le ne késsek a vonatról.
Hát hiszen mentem is én sebesen, nem is voltam már messze az állomástól, mikor egyszer csak hangot hallok a fejem fölött:
— Miau, miau!
Föl tekintek — hát egy istenadta kis cica gubbaszkodik a fejem fölött a háztető szélén, az esőfogó csatornában. Szeretett volna lejönni, de nem tudta, merre van a gyere le. Leugrani nem mert, fölfelé menni meg nem tudott a süppedős hóban. Hát így csak didergett a jámbor és várta a jó szerencsét. Nyilván engem gondolt annak, azért miákolt rám.
Macskanyelven bizonyosan annyit tesz az:
— Gyere már, kisfiú, az isten is megáld, ha lesegítesz!
No, föl is villant az én szemem, ahogy a cirmost megláttam. De ahelyett, hogy fölkapaszkodtam volna érte, lehajoltam a hóba, gyúrtam belőle golyót, s úgy fültövön bombáztam vele a szegény cicust, hogy egyet se miákolt többet. Lekapta a fejét a csatorna mögé s tán föl se emelte addig, míg az eső ki nem mosta onnan.
— No ez szép volt, kár, hogy senki se látta — néztem körül büszkén. De nemigen volt ácsorogni való időm, mert a vasparipa már nagyon nyerítgetett az állomás udvarán. Bizonyosan csak engem várt, mert mindjárt megindult, ahogy beugrottam.
Egymagam voltam a vasúti kocsiban, nagy kényelmesen végigheveredtem a bőrdíványon. Szerettem volna kinézegetni a havas világba, de Tél takács befüggönyözte az ablakot sűrű virágos függönyével.
Nézem a másik ablakot, hát be van fagyva az is. De ahogy jobban odanézek, elkiáltom magamat:
— Nini, megint egy macska!
Az volt az csakugyan, egy jégmacska. Valami unatkozó utas kapirgálhatta bele a körme hegyével az ablak jegébe. Még bajusza is volt neki, öt szál egyik felől, három szál másik felől. A farka kunkorodott, mint egy sóskifli. Az egyik szeme már befagyott, de a másikon még ki lehetett látni a fehér mezőkre, a nyargaló sürgönykarókra, a világos ablakú őrházakra.
Jó darabig elmulattam magamat a nézelődéssel, hanem aztán hátradőltem a sarokban. Untam már a mulatságot nagyon.
De nem sokáig unatkoztam ám, mert egyszerre csak hangot hallottam a nagy csendességben: — Miau, miau!
Összerezzentem és körülnéztem a kocsiban. Nem volt ott macska sehol se. Mindössze a jégmacska hunyorgatott a félszemével az ablakon. Az pedig nem beszélget — nyugtattam meg magamat.
— Beszélek biz én — szólalt meg a jégmacska, eltalálva a gondolatomat.
— Nem lehet az — csóváltam meg a fejemet —, nem vagy te élő.
— No, majd meglátod, mennyire élő vagyok! — nevetett a furcsa útitárs. S abban a percben úgy felágaskodott, hogy már nem is jégmacska volt, hanem jégoroszlán. Csillogott-villogott minden szőreszála s csattogott-pattogott a farka, mint a karikás ostor.
No, ezt jó lesz megbékíteni, gondoltam magamban s próbát is tettem vele mindjárt.
— Ejnye, cicuskám — mondtam neki —, ha tudtam volna, hogy találkozunk, hoztam volna neked egy kis déli maradékot a zsebemben. Ki sem mondhatom neked, hogy szeretem a macskákat. Láttam az elébb, mikor meghajigáltál — prüsszentette el magát a jégmacska, s olyant villant a csészényi szeme, hogy egyszerre az ajtónak mentem ijedtemben. De sehogy se találtam a kilincset, pedig a jégmacska már a körmeit meresztette.
Hirtelen lebuktam a pad alá s onnan nyújtogattam kifelé a mákosrétest:
— Legyen a tied — nyöszörögtem —, sose bántom többet a macskákat.
— Azt jól teszed, kisgyerek — nevetett valaki a hátam mögött —, de azért csak ébredj fel, mert mindjárt ott leszünk az irtási majornál.
Fölnyitottam a szememet: hát a kalauz költöget. Az ablakra nézek:
csupa harmattá olvadt már a jégmacska.
Mindegy volt az, én egy varjúra sem mertem ráfogni a puskát a varjúvadászaton. De még csak egy pókot se tapostam el azóta.
