Állatos mesék ovisoknak – Itt találod a meséket!
A galamb, a réce meg a lúd
Egyszer a galamb, a réce meg a lúd nagy erős barátságot kötött, s elindultak együtt világot látni. Amint mentek, mendegéltek, rengeteg erdőbe értek, rengeteg erdő közepében találtak egy nagy hordót. Felszáll a galamb a hordóra, hozzátörülgeti a csőrét, szagolja, s nagy örömmel elkezd turbékolni: – Van bor! Van bor! Van bor! Megörül a réce is, az is elkezd hápogni nagy hangosan: – Csak csapra, csak csapra! Mindjárt csapra is verték a hordót, a lúd meg kinyújtotta hosszú nyakát, s nagyokat kiáltott: – Iiigyunk, iiigyunk, iiigyunk! Itt a vége, fuss el véle!
—
A kérkedő medve
A róka az erdőben csatangolt. Kiért az erdőszélre. Meglátta a medvét – az ott állt egy fatönk mellett, és magában beszélgetet. Fülelni kezdett a róka. A medve csak áll, és így kérkedik: – Nincs a világon erősebb nálamnál! Én vagyok a legnagyobb, a leghatalmasabb! Nem félek senkitől, senki elől nem szaladok el. „Lám csak, a vén kérkedő! – gondolta a róka. – Megállj csak, majd megmutatom én neked, hogy van nálad erősebb is!” Odafutott a medvéhez, mélyen meghajolt előtte, és megkérdezte: – Mit mondtál az imént, medveapóka? – Azt, hogy mindenkinél erősebb vagyok! – Úgy van, apóka – mondta a róka -, ez igaz! Nincs nálad, erősebb az egész erdőn! – Az egész világon sincs! – bömbölte a medve. – Ó, apóka, van, azt mondják, van! – Ugyan ki erősebb nálam? – Az ember. – No, mutasd meg hát nekem azt a híres embert! – Gyere, megmutatom. Kilépett a medve meg a róka az országútra. A róka az út menti bokorhoz vezette a medvét, és megkérdezte: – Látod-e, apóka, ezt a sűrű bozótot? – Látom. – Itt elrejtőzünk, és várjuk az embert. – Jól van – felelte a medve. Bebújtak a bozótba, és meglapultak, és meglapultak. Alighogy leültek, látják öreg emberke lépeget az úton, ősz öregecske, fél lábbal sántít, mankóra támaszkodik. A medve gyöngéden oldalba taszította a rókát, és megkérdezte: – Ez az ember? – Dehogy ez! – Felelte a róka,- Ez csak volt valamikor. Most már feleakkora sincs, mint az ember. . . Hadd, menjen békével, mi pedig várjunk tovább. Tovább gubbasztott hát a bozótban a róka meg a medve. Várták az embert, kémlelték az utat. De az ember még mindig nem mutatkozott. Unta már magát a medve, elálmosodott. Már éppen el akart szunyókálni, amikor a róka megbökte a vállát. – Ne aludj, apóka! Vigyázz, közelít valaki az úton! Egy kisfiú haladt arra, egy öklömnyi kisfiú. Nézte a medve, és megkérdezte a rókától: – Ez az ember? – Nem, apóka – mondta a róka,- Hogy volna ez ember! Ez majd csak lesz. Most még negyedakkora sincs, mint egy ember… Hadd, menjen a maga útján, mi meg várjunk türelmesen. Tovább vártak hát a bozótban. Elunta magát a medve. Dörmögni kezdett, mérgelődni. – Hallgass, apóka!- mondta a róka. – Ne mérgelődj! Most már biztosan jön az ember! Kikukkantottak a bozótból, hát egy fehér lovon ülő fiatal vadászt pillantottak meg. A vadász vállán tegez, benne nyílvesszők, kezében pedig íj. – Látod, apóka, ez az ember – mondta a róka. – Nézd! Kiugrott a medve a sűrűből, két lábra állt, és bömbölt egy hatalmasat. A vadász lova megugrott, a rókának minden szőre szála égnek meredt, olyan rettenetes volt a medvehangja. De a vadász rá se hederített. Lefogta a lovát az ügyes vadász, hegyes nyílvesszőt húzott ki a tegzéből, és célba vette a medvét. A nyíl a medve fülét lyukasztotta át. Felordított a medve fájdalmában, és futásnak eredt. A róka ott ügetett mellette, és nevetve kérdezte: – Ott az ember, apóka, miért nem nézed? – Ó, róka, nem nézhetem: a szemembe esett valami! – felelte a medve. És futott, ahogy csak inai bírták!
—
A kicsúfolt jaguár
– Én vagyok a legerősebb és legokosabb állat – kérkedett büszkén a jaguár. – Ravaszságomnak, erőmnek és állhatatosságomnak nincsen párja a földkerekségen. Én vagyok az őserdő ura, nemhiába, retteg tőlem mindenki. Ott ült egy faágon egy kis kabóca, még az énekléssel is felhagyott, úgy figyelte, leste a jaguár minden szavát, aztán incselkedve megszólalt: – Az lehet, hogy te vagy a legerősebb állat, de okosságban meg állhatatosságban bőven akad párod. – Te nagyszájú semmirekellő – fortyant föl dühösen a jaguár -, tegyünk próbát, ha annyira biztos vagy a dolgodban! – Hát jó – vágott vissza a kabóca -, hiszen én magam is okosabb meg állhatatosabb vagyok tenálad. Rendben van, tegyünk próbát. Aki előbb elalszik vagy megéhezik, megszomjazik, az vesztett. Legyen a tanúnk a majom meg a szarka. A jaguár elfogadta az ajánlatot, megkezdődött hát a verseny. A majom meg a szarka pedig felváltva őrködött. Eltelt egypár óra, amikor a kabóca, kihasználva, hogy vetélytársa éppen a szemtelen légyhadat hessegette magáról, csendben kicsúszott a páncéljából, amelyet, mint tudjuk, időnként levet, és ott hagyta a páncélt a faágon, ő meg titokban átugrott egy másik fára, és belakmározott a gyümölcsből. Aztán óvatosan visszaosont a helyére, megbújt a páncélja mögött, és elszunyókált. Telt, múlt az idő, a jaguár már majd éhen pusztult, a szomjúság is igen gyötörte, de vetélytársa, jobban mondva az üres páncélja egyre csak ücsörgött mozdulatlanul az ágon. A jaguár már nem bírta tovább, feladta a versenyt, és szégyenkezve eloldalgott a bozótba. Azóta aztán nem is merészkedik elő fényes nappal, alkonyatig elrejtőzik, mert attól fél, hogy még kicsúfolná a majom meg a szarka, és persze a kabóca. Úgy kell neki, minek hencegett!
