Ballagási beszéd ovisoknak – Itt megtalálod!
Kedves Gyerekek! Kedves Szülők! Drága kis Ballagók!
Nagycsoportosok vagytok, iskolába készültök. De nagyon gyorsan elszaladt ez a három év, amit itt töltöttetek nálunk! Soha nem felejtem el azt a napot, amikor először jöttetek óvodába. Volt, aki az első pillanattól úgy viselkedett, mintha világéletében óvodába járt volna, volt, aki lassan, óvatosan fedezte fel előbb a csoportszobát, majd az udvart, volt, aki egész nap az óvó néni ölében akart ülni, s bizony volt olyan is, aki sírva kapaszkodott az anyukájába. Ölelgettük, vigasztalgattuk a sírókat, biztattuk a félénkeket, óvtuk azokat, akik túlontúl bátornak mutatkoztak, s közben arra gondoltam, milyen nagy büszkeség és boldogság számunkra, hogy ezek a családok a legféltettebb kincseiket, gyermekeiket ránk bízták. Minden gyermek külön kis világegyetem, nincs köztük két egyforma, s valóságos csoda látni, ahogy nőnek, látni, mint lesznek egyre önállóbbak: saját vicceket találnak ki, bűbájos történeteket mesélnek nekünk, bátrak és kezdeményező-készek, s egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már ki is nőtték a mi kis óvodánkat, s az iskolába készülődnek.
Ahogy mondani szokás, az egyik szemem sír, a másik nevet. Sír, hiszen nagyon fáj a búcsú, nagyon fogtok hiányozni nekünk, de nevet is, mert tudom, milyen jól fel fogjátok találni magatokat az iskola világában, milyen magabiztosak lesztek, könnyen alkalmazkodtok az új szokásokhoz, és megértitek az új szabályokat. Sok új barátot szereztek majd, izgalmas élményekkel gazdagodtok, és rengeteg fontos dolgot tanultok majd az iskolában.
Kedves Szülők!
A mai nappal nemcsak gyermekeik életében, de az Önökében is lezárul egy fejezet: véget érnek az ovis szülői évek. Bízom benne, hogy olyan nagy szeretettel idézik majd vissza ezt az időszakot, mint mi, a Vadvirág Óvoda óvónői és dajkái.
Emlékszem, amikor három évvel ezelőtt először találkoztunk, megköszöntem Önöknek, hogy megtiszteltek minket a bizalmukkal, és ránk bízták legféltettebb kincseiket. Úgy érzem, a későbbiek során is e kölcsönös bizalom jegyében telt az együtt töltött idő, s igazi közösség kovácsolódott az óvodában. Köszönöm Önöknek a sok segítséget, az állandó megerősítést, hogy egy csónakban evezünk, azonosak a céljaink.
Kérem, engedjék meg, hogy Török Sándor szavaival búcsúzzam Önöktől:
„Itt minden volt, itt minden múlt, itt minden visszavár. Itt régi nap nem alkonyult, és nem lett ősz a nyár. A pillanat itt megmarad, hát adjatok kezet, a kis sziget mindig szabad, csak emlékezzetek.”
Kedves Gyerekek!
Emlékeztek, amikor a szüreti kiránduláson elkapott minket a nagy eső, hogy cuppogtunk a sárban? Emlékeztek, amikor a farsangon beöltöztünk törpéknek, és előadtuk a Hófehérke és a hét törpét? Emlékeztek, amikor a pünkösdikirály- és királynő-választáson mindenki király és királynő lehetett? Emlékeztek a sok-sok kirándulásra, ünnepségre, óvodai foglalkozásra, tornázásra, futkározásra és játékra?
Ha lehunyom a szemem, előttem terem rengeteg kacagós-meghatott, édes-vidám emlékkép a három évből. Vajon Ti is megőrzitek ezeket az emlékezetetekben? De nem is ez a legfontosabb, hiszen, ahogy William Shakespeare, a nagy angol drámaíró mondta: „Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell, mert akit szeretünk, azt nem felejtjük el.”
Bízom benne, hogy szeretettel gondoltok majd vissza ránk, egykori óvó nénikre, dajka nénikre.
