Bogaras mesék ovisoknak – Itt megtalálod!
A fűszál és a katica
Egy egészen apró fűszál bújt ki a földből. Kíváncsian nézett körbe, hogy lássa, hová érkezett. Milyen érdekes itt! – gondolta, ahogy megcsodálta az eget, a földet, szomszédos társait és a közeli fákat.
A fűszál növekedni kezdett, hiszen melegen sütött a nap, a talaj tele volt tápanyaggal, eső is gyakran öntözte. Ahogy egyre magasabb lett, mind többet látott a világból. Már észrevette a közeli virágágyásban pompázó növényeket, a kerítés mögött ugató kutyát és a szorgalmasan dolgozó hangyákat is. Jól, sőt mi több: remekül érezte magát. Még az időnkénti fűnyírás sem zavarta; először ijesztőnek találta, de nem fájt, a vágástól pedig tovább erősödött, és hamar meg is nőtt újra.
Egyszer egy katicabogár baktatott a fűszálhoz. Apró kosárkát szorongatott, és udvariasan köszönt.
– Szia! Felmászhatok rád? – kérdezte.
– Nem fog az fájni nekem? – aggodalmaskodott a fűszál.
– Nem hiszem – felelte a katica. – Eddig még senki sem panaszkodott. De ha fáj, csak szólj, és azonnal lemegyek.
– Rendben – egyezett bele a fűszál némi töprengés után.
A katicabogár elindult felfelé, és tényleg nem okozott fájdalmat a fűszálnak.
– Miért mégy fel? – faggatózott a fűszál.
– Szeretnék fentről körülnézni, látok-e valahol ennivalót – válaszolta a katica. – Éhes vagyok, és elfogyott az élelmem, gyűjtenem kell néhány falatot. Ezért van nálam a kosárkám. Csak ha fogom, akkor nem tudok repülni, másznom kell.
A fűszál csodálkozott.
– Nekem semmit nem kell tennem, hogy ne legyek éhes – mondta. – Csak felszippantom a talajból a tápanyagot a gyökeremmel, megiszom az esővizet, és magamba szívom a napfényt. Nem kell sehová se mennem.
– Nagyon jó dolgod van – jegyezte meg a katicabogár. – Örülj neki, becsüld meg! Jöhetnek még ínségesebb napok.
A fűszál nehezen tudta elképzelni, hogy más is lehet az élet, mint amilyennek eddig megtapasztalta. Hitte is, nem is a katica szavait.
A katicabogár időközben felkapaszkodott, szétnézett a fűszál tetejéről, meglátott valami neki való élelmet, és lemászott. Elköszönt a fűszáltól, és elindult az ennivalóért.
Hamarosan beköszöntött a nyár. Forrón tűzött a nap, és egyáltalán nem esett. A fűszál szenvedett a kánikulától, és néhány nap után már nagyon szomjazott. De hiába reménykedett, egy csepp eső sem hullott. A fűszál sárgulni kezdett, görnyedten hajladozott a napsugarak alatt. Eszébe jutott, mit mondott a katicabogár, és most már értette, mire gondolt.
Egy tikkasztó délután a katicabogár újra feltűnt kosárkájával. Meglátta a rossz színben lévő fűszálat, és odasietett hozzá.
– Mi a baj? – érdeklődött aggódó tekintettel.
– Nagyon szomjas vagyok – panaszkodott a fűszál. – Túl régen esett az eső, és a nap kiszívja minden erőmet.
– Hozok neked vizet! – kiáltott fel a katica. – A közelben van egy tál víz, az állatoknak tették ki, megmerítem benne a kosaramat.
A katicabogár elment, majd pár perc múlva visszatért. Kosárkája tele volt vízzel, megöntözte vele a fűszálat.
– Nagyon köszönöm – szólt a fűszál.
– Kérsz még? – kérdezte a katica.
– Kérhetek? – sóhajtott a fűszál nagyot.
– Persze – vágta rá a katica.
A bogárka többször is fordult az apró kosárral.
– Hálásan köszönöm – mondta végül a fűszál. – Igazad volt a múltkor, tényleg jöhetnek ínségesebb napok. Jöttek is – tette hozzá.
– Te is segítettél nekem, én is segítek neked – kacsintott a katicabogár kedvesen. – Máskor is szívesen meglocsollak szárazság idején.
Néhány nap múlva szerencsére nagy zivatar érkezett sok-sok esővel, véget ért az aszály. A növények fellélegezhettek a nagy zuháréban, és csillapíthatták szomjukat. A fűszál egészen kizöldült. Újra jól érezte magát, de annak is örült, hogy tanult valami újat, és közben szert tett egy igazi barátra.
—
Katica és Futrinka
A két szarvasbogár az óvoda felé ballagott.
– Gyerünk öcsi – nógatta a nagyfiú az álmosan botorkáló kisebbet -, elkések az iskolából.
A kicsi egy ideig igyekezett lépést tartani, aztán megint lemaradozott. A bátyja sóhajtott, felpillantott a napra, mennyi idő lehet, aztán lassított egy kicsit.
– Mi újság az oviban? – kérdezte az öccsét.
A kicsi ránézett, és felragyogott az arca.
– Van egy lány… – mondta fülig érő szájjal.
A nagy hökkenten megállt. Aztán elmosolyodott. Eszébe jutott, amikor ő volt óvodás. Hát persze. Egy lány.
– A katica? – kérdezte, mert mintha mesélt volna valamit az öccse egy katicáról.
– Nem. A katica már nem a barátom – jelentette ki határozottan Öcsi, és elkomorodott.
– Ó.
Kis hallgatás után megkérdezte a nagy.
– Mi történt?
– Tudod, volt az a futóverseny. Amikor elestem. A térdem is lehorzsoltam, nézd.
Büszkén mutatta a horzsolást. A bátyja hümmögve szemlélte egy darabig.
– Hű, ez aztán komoly – mondta.
– Ugye? – kérdezte büszkén a kicsi.
Ballagtak tovább.
– És aztán? – kérdezte egy idő múlva a nagyfiú.
– Szóval, a katica kinevetett.
– Aha. Hát ez nem volt szép tőle.
– Nem.
Hallgattak.
– És akkor odajött ez a lány – folytatta a kicsi. – Tudod, a futrinka.
– A futrinka? – fékezett le hirtelen a nagy.
– Igen. És megkérdezte, fáj-e. És nem nevetett.
– De hát, a futrinka… Hát ő…
– Igen?
– De hát ő… hát ő… fekete…
– Ugye? Ugye milyen gyönyörű fényes fekete a szárnya? – kérdezte ragyogó arccal a kicsi.
– De… – nyögte kínban a bátyja – de hát ő… nem olyan, mint mi…
– Hát persze, hogy nem olyan. Hát mi szarvasbogarak vagyunk – nézett Öcsi értetlenül a bátyjára. Ezek a nagyok olyan furák néha, gondolta. – A katica sem olyan, mint mi vagyunk, nem igaz?
– Deeee…ööö… nem tetszik jobban a katica? – nyelt nagyot a bátyja. – A katica… hát ő… mégis csak…
– A katica mégis csak kinevetett. Nem neveted ki a barátodat, nem igaz?
– De igen. Csak hát… ööö… a futrinka…
– A futrinka sokkal kedvesebb. Ő a barátom. Nézd, ott is van. Látod?
A nagyfiú felnézett. Épp akkor ért az óvoda kapujába a futrinka. Csak úgy ragyogott a fényes fekete szárnya, ahogy a sok kistestvérét terelgette befelé. Amikor meglátta Öcsit, felcsillant a szeme, és odafutott hozzá.
– Fáj még a lábad? – kérdezte aggódva.
– Egy kicsit – felelte Öcsi, és egy picit bicegni kezdett.
– Gyere, támaszkodj rám – mondta neki a futrinka. – Segítek.
Azzal elindultak befelé. A kapuban Öcsi megfordult, és intett a bátyjának.
A szarvasbogár nézett utánuk, és szégyellte magát. Arra gondolt, mennyivel okosabb nála az öccse. Aztán megfordult, és elindult az iskola felé.
