Bogaras mesék ovisoknak – Itt megtalálod!
Mester Györgyi – A lusta méhecske
– Már megint üres puttonnyal tért vissza a kaptárba Zümi. És ez napok óta így megy.
Haszontalan, lusta méhecske! – mordult fel mérgesen a kaptár őre. – Előbb-utóbb a
királynőnek is a fülébe jut, és akkor aztán lesz haddelhadd! Talán még a kaptárból is
eltanácsolják, és akkor mehet világgá. Árva méhecske lesz, nem lesz hol álomra
hajtania a fejét. A társai nélkül elpusztul, és mivel a virágpor gyűjtéséhez nem fűik a
foga, ráadásul még éhen is hal.
Ilyen és ehhez hasonló szörnyű gondolatok fordultak meg a kaptár őrzőjének a fejében, és ez
olyannyira elszomorította, hogy már nem is haragudott, hanem kis híján sírva fakadt, annyira
sajnálta a majdan hontalanná váló, éhező kis méhet.
De azután tovább gondolkodott. Talán lehetne segíteni a dolgon, talán nem annyira
elvetemült, és még jó útra téríthető, az a szegény méhifjonc. Már az apját is ismertem
kiskorától fogva – fűzte tovább gondolatmenetét az őr -, és egy jó ismerős leszármazottjának
kötelességünk segíteni.
Végül azt találta ki, hogy mivel ő nem hagyhatja el az őrhelyét, majd megkéri az egyik
dolgozó méhet, tartsa már szemmel ezt a haszontalan kis méhpalántát, mivel is foglalkozik a
virágpor gyűjtése helyett. Mivel üti agyon azt a rengeteg időt, amit a virágzó gyümölcsösök, a
tarka mezők, szénaillatú rétek, árnyas cserjések fölött keringve tölt el.
Napközben, amikor a kaptár bejáratánál strázsált, többször is eszébe jutott a lusta méhecske.
A nap végeztével, vajon milyen híreket kap Zümi felől?!
Hát ez is bekövetkezett. Véget ért a munkaidő, a méhek sűrű rajokban, csapatostul tódultak a
kaptárhoz, nem volt könnyű rendet teremteni közöttük. Mindegyik a másiknál előbb,
gyorsabban akart megszabadulni a terhétől, kiüríteni a virágpor gyűjtésére használt kis
puttonyt, és menni, élvezni a jól megérdemelt pihenést.
Már gyérült a raktárba igyekvők száma, amikor feltűnt az ismerős, akivel megfigyeltette a
lusta méhecskét.
– Na, mondd már, mit tudtál meg – súgta oda halkan, ám sürgetően a hírhozónak.
Csendben meghúzódtak a kaptár bejáratának takarásában, de úgy, hogy azért lássák, nem
akar-e idegen betolakodó bejutni a kaptárba.
– Biztosan nehéz elhinni, de ez a Zümi az egyik legszorgalmasabb, legrendesebb
méhecske, akit valaha láttam – fogott hozzá mondandójához a hírek hozója. –
Mindenűvé követtem, amerre csak szállt. A kaptárból való kirepülése után, azonnal
egy virágzó repcetábla felé vette az irányt. Nem csavargott az el semerre, hajtotta a
munkavágy. Rátelepedett az első sárga virágra, és kezdte besöpörni a virágport a
batyujába, amikor hirtelen egy nagyot tüsszentett. Ettől az összes virágpor a levegőbe
repült, kárba veszett, mert ugye szemenként azt már még egyszer összeszedni
képtelenség. – Először csak arra gondoltam, pech, szerencsétlenségére épp akkor jött
rá a tüsszentés, amikor a munkához fogott. Továbbra is szem előtt tartottam, és
követtem, amint továbbrepült egy újabb virágra. Itt már odáig jutott, hogy a gyorsan
összekotort virágpor már majdnem megtöltötte a bugyrát, amikor egyszer csak megint
megrázkódott, nagyot hapcizott, és ettől nem csak a virágpor szóródott szét, de még a
bibén lévő nektár is kicsurrant a fűbe. – Aztán csak szállt, repült szegény kis Zümi
egyik helyről a másikra, de egyik virágnál se járt sikerrel. Mindenütt kárba veszett a
fáradsága, mert szétprüszkölte a drága virágport.
Még beszélgettek volna tovább, azonban épp akkor ért a bejárathoz a „lusta” méhecske.
Szégyenkezve fordította ki a batyuját, mutatva annak üres belsejét, hogy ma se sikerült
elvégeznie a rá bízott feladatot.
– Na, hadd nézzelek csak meg jobban – szólt rá a kapus. – Ha jól látom, pirul az orrod, és
kissé mintha nedves is lenne. A szárnyaid is olyan csapzottak, izgatottan verdesnek.
Szerintem, te beteg vagy. Megfáztál, nemhiába aludtál a kaptár szélén az elmúlt
napokban. Meghűltél ebben a koratavaszi, hideg időben. Közbenjárok az érdekedben,
pár napot maradj idehaza. Majd segítesz nekem a kaptár őrzésében. Aztán ha
meggyógyultál, mehetsz vissza dolgozni.
A méhecskének az aggódó szavak, a gondoskodás nagyon jólesett. Meg is fogadta, és otthon
maradt néhány napig, természetesen, a királynő engedélyével.
Nagy várakozásokkal indult neki a negyedik nap reggelén, hogy társaival együtt kirepüljön
aznapi munkaterületükre, a virágba borult gyümölcsösbe.
És láss csodát! A cseresznyefa virágaiból annyi virágport meríthetett, amennyit csak akart.
Egyszer sem csavarintotta meg az orrát a korábban oly gyötrő tüsszentés. Boldogan röpült
virágról-virágra, aztán ahogy megtelt a puttonya, már fordult is vissza a kaptár felé. Aztán
újra ki, a rétre.
Aznap ő gyűjtötte a legtöbb virágport, és végre mindenki dicsérte, ajnározta.
Örömében táncra perdült a levegőben, és közben olyan szépen zümmögött, hogy még a
gondokkal terhelt királynőt is felderítette, és valamennyi társát megmosolyogtatta.
—
Mester Györgyi – A pillangófa
A kis vadcseresznye igazán véletlenül, afféle „talált gyerekként” került az erdőbe.
Élete kezdetén, egy öreg gyümölcsfa alatt lelt rá a nagy étvágyú seregély. A fűben
szanaszéjjel heverő, utolsó, elfonnyadt szemek közül csippentette fel a csőrébe, s röpült vele a
magas égbe, majd leszállt az erdőnek egy bokros részén, hogy avatatlan szemek elől rejtve,
nyugodtan csemegézhessen belőle. Csipegette, vagdosta a csőrével, majd amikor már nem
talált rajta ennivalót, otthagyta és továbbállt.
A következő napokban a júniusi eső alaposan megáztatta a talajt, s az immár lecsupaszított
magocska beágyazódott az erdő földjébe. Telt-múlt az idő, s a borsónyi kis mag megrepedt,
apró hajszálgyökerei maguknak utat keresve fúródtak a porhanyós talajba. A gyökerek lefelé
törekedtek, mintha látogatást akarnának tenni az anyaföld mélyében, a vékonyka zöld szár
pedig fölfelé, a világosság felé húzódzkodott. Eleinte vaskosabbak voltak nála még a gaz, s az
erdei gyomok szárai is, azután lassan megerősödött. Törzse előbb hajlékony botocskához,
majd seprűnyélhez vált hasonlatossá, később gyermekkar vastagságúra hízott. Sudár, egyenes
tartása lett, de semmi több.
Csenevész törzsével, össze-vissza nyújtózkodó barna ágacskáival senki nem vette komolyan.
Igazán fel sem tűnt az ember magasságú gazban, s amikor még ki is levelesedett, teljesen
beleolvadt a környezetébe. Szégyenkezett miatta eleget. Színtelen kis jöttmentnek érezte
magát, akit éppen csak megtűrnek a nagyok, és attól félt, talán nem is nő tovább. Főként attól
tartott, hogy soha, semmivel nem fog kitűnni az erdő aljnövényzetéből, a cserjék
áthatolhatatlannak tűnő, zöld paravánt alkotó sűrűjéből. Szomorú kis életébe csupán a
szomjoltó, langy tavaszi esők, a nyári szél tikkadtságot hozó forrósága, s az őszi dér hoztak
némi változatosságot, na meg az első hó bársonyosan puha érintése, mely habkönnyű fehér
palástként borult gyönge vállaira. Még a rovarok is elkerülték. Az éltető napfény csak akkor
jutott el hozzá, amikor ősszel lehullott az őt körülvevő, hatalmas felkiáltójelként fölébe
magasodó gyertyánok és bükkök lombja, vagy ha a viharos szél megtáncoltatta, kedvére
hajlítgatta a szálas faóriások koronáját.
Csendben, esemény nélkül teltek a napjai, szelek szárnyán gyorsan röpült az idő. Nem sok
minden változott a környezetében. Az idő múlását csupán azon érzékelte, hogy egyszer
kibújtak a zöld levelei, azután meg mind lehullottak. Nagy ritkán kidőlt egy-egy öreg fa, vagy
új madárcsalád fészkelt a vastagabb ágakra, s ez így ment évről évre.
Egy tavaszon azonban, amikor a természet is még csak ébredőben volt, váratlanul új érzések
kerítették hatalmukba. Az első napsugarak, mint ilyenkor mindig, jólesőn melengették ágait,
rajtuk azonban, a szokásos, hosszúkás levélrügyek mellett, kis göböcskék kezdtek kinőni.
Először azt hitte, valamiféle kór támadta meg, de fájdalmat nem érzett, a levelei ugyanúgy
zöldültek, mint korábban, s a gyökerei sem lazultak meg, sőt, talán még jobban kapaszkodtak,
szilárdan kötötték őt a földhöz.
A kis képződmények egyszer csak hasadozni kezdtek. Sajnálta, mert már elfogadta a létüket,
hozzászokott a látványhoz, amitől egy kicsit végre ő is más lett. Most azonban úgy tűnt,
kifakulnak, elhalnak majd lehullanak, hogy részévé váljanak az erdő humuszos talajának. Már
előre félt attól, hogy megint ugyanolyan jellegtelen lesz, mint azelőtt volt. Nehezen, de
próbálta elfogadni az elfogadhatatlant.
A nagy, tüzes golyóbis napról napra melegebben sütött, beköszöntött az igazi tavasz. Egy
reggel arra ébredt, hogy valami megváltozott körülötte. Mintha megint leesett volna a hó. De
az nem lehet, ilyen meleg hajnalokon már nem szokott hó esni, legfeljebb eső! Akkor pedig
valamiféle hófehér lepkeraj pihenhetett meg az ágaimon – gondolta -, bár a szárnyukat
egyáltalában nem rezegtették, és amikor kicsit próbaképpen megrázkódott, egyetlen egy se
rebbent fel közülük. A fehér pillangóhadat jobban szemügyre véve észrevette, van közöttük,
amelyik még csak félig bújt ki a gubójából. Az meg hogy lehet? Ilyet se látott még, amióta
világ a világ! Hirtelen ráismert az előző nap még csak hasadozó, zöld kis gömböcskére,
vagyis hogy abból is félig kibújt egy pillangó. De hiszen akkor ő egy pillangófa!
Miközben ezen morfondírozott, zümmögő hang hallatszott, és egy sárgacsíkos, pihén pihés
kis rovar telepedett a fehér pillére.
– Nem mész onnan – rivallt rá -, hagyd békén a pillangóimat!
– Micsodáidat?! – ámult el a méhecske. Aztán hirtelen rájött. – Te buta kis
vadcseresznyefa. Nincs neked pillangód egy se, de csodaszépen kivirágoztál. Biztosan
ezek az első virágaid, azért nem ismerted fel őket. Légy büszke magadra, te vagy itt a
legszebb!
A kis vadcseresznyefát kimondhatatlanul jó érzés töltötte el. Megdicsérték, szépnek tartják,
talán mégsem olyan haszontalan jószág ő. A nap folyamán egyre több méhecske dongta körül,
és ő boldogan tárta ki előttük virágai kelyhét, s csak adakozott, adakozott. A körülötte lévő
hatalmas, öreg fák is mintha meghajtották volna felé a koronájukat, elismerésük jeléül, s a
játékos kedvű szél is azt susogta a fülébe: nagyra nőj kicsi fácska, te vagy itt a legszebb!
Mire az üde tavaszt felváltotta a meleg nyár, a kis fa hófehér virágai helyén piros, később
feketébe hajló apró cseresznyeszemek jelentek meg. Többé magányos sem volt. Látogatták a
madarak, s az erdő apró rágcsálói is bele-belekóstoltak a földre hullott keserédes csemegébe.
Színes bogyóival a zöld paraván élő dísze lett a kis fa. Beköszöntött az ősz, és tarkabarka,
sárgáspirosan zöldesbarna leveleivel ő megint csak felhívta magára a figyelmet. A tél
múltával aztán alig győzte kivárni, hogy újra csókot leheljen ágaira az első tavaszi nap,
virágot bonthasson, s a bolondos szél erdő szerte hírül adja: kivirágzott a kis vadcseresznyefa,
és már megint ő a legszebb…
