Libás mesék ovisoknak – Itt találod a meséket!
Bocskorbén királyfi (népmese)
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy ember s egy asszony.
De azok olyan fösvények voltak, hogy senkinek egy falást isten nevében nem adtak, inkább a szemét szúrták volna ki. Hát egyszer abba a faluba katonákat kvártélyoztak be.
A fösvények házához is került két katona. Mikor odarendelték őket, megkérdezték a katonák:
– Nem adnának-e valami vacsorát nekünk, jó emberek? Három napja menetelünk, megéheztünk.
– Jaj, édes gyermekeim, nincsen nekünk, amit együnk! – mondta az asszony. – Mi is hol eszünk, hol nem eszünk!
De látták a katonák, hogy az oldalkamrában sonkák és szalonnák lógnak. Észrevette ezt az asszony, be is tette az ajtót, hogy a katonák ne leskelődjenek.
Na, szalmát vittek be, lefeküdtek a katonák. Erre várt az asszony s a házigazda. Az asszony összesúgott az urával:
– A katonák már elaludtak – súgta az asszony -, van egy ludam, most én azt levágom.
Le is vágta, de a katonák nem tudtak az éhségtől elaludni, s fél szemmel lesték. Megpucolta az asszony a ludat, odatette főni és lefeküdt.
Őgy hajnal felé már megfőtt a lúdhús, az asszony felkelt, megkevergette jól, visszafeküdt, s el is aludt.
Akkor azt mondta az egyik katona a másiknak:
– Hallod-e, te! Én azt a ludat ellopom.
– Hát hogy lopnád el?
– Meglátod, hogy ellopom!
Alattomban fel is kelt, a ludat fakanállal kihúzta a fazékból, s belédugta a hátizsákjába. Visszafeküdt, s mondta a barátjának, hogy na, immár el van lopva a lúd.
– De ha felkel az asszony, s megkevergeti, akkor észreveszi, s mi lesz velünk? – kérdezte a másik.
– Igazad van. Valamit bele kéne tennünk a fazékba.
– Tudod mit? – mondta a barátja. – Ott van az embernek a bocskora az ágy alatt, azt tegyük bele.
Ki is húzta az ágy alól a bocskort, s beletette a fazékba. Éppen jókor tette, mert az asszony mindjárt felkelt, hogy újra megkevergesse a ludat.
Amikor végzett, visszafeküdt.
– Hát még mindig nem főtt meg az a lúd? – kérdezte tőle az ura. – Meddig kevergeted? Egész éjjel főzöd?
– Jaj, hallja-e! – mondta az asszony. – Én nem tudom, de ez most még százszor keményebb, mint amilyen volt, s erőst kék a hasa, valahogy feldagadt a fazékban.
Jól van, eltelt egy kis idő.
Egyszer csak összesúgtak a katonák, s elhatározták, hogy felkelnek, s elmennek, mielőtt a háziak észreveszik a fazékban a cserét. Fel is keltek, de megszólalt a házigazda:
– Hát mi van, vitéz urak, aludjanak, még nem virrad!
– Jaj, muszáj nekünk menni – mondták -, mert az éjjel nagy baj történt.
– Miféle baj?
– Kendtek még nem tudják, de mi már hallottuk, hogy nagy dolog történt az országban. – felelték a katonák.
– Aztán miféle dolog?
– Betört Bocskorbén király, s kiűzte az országból Ludamén császár. S megyünk, hogy megverjük.
– Aztán csak így ketten,
– Elintézzük mi ketten is, ne féljenek! Csak kiérjünk a faluból. Leülünk a falu végén, s ott aztán elintézzük.
– Na jól van – mondta az ember. – Ha olyan vitézek, menjenek hát!
Összeszedték magukat a katonák, kezet fogtak, elbúcsúztak, megköszönték a szállást, s elmentek.
Az ember azt mondta a feleségének, hogy most már ne feküdjenek vissza, hanem etessék meg az állatokat, aztán reggelizzenek meg ők is. Fel is keltek, s kereste az ember a bocskorát, de nem volt sehol se. Megkérdezte a feleségét:
– Hallod-e, te asszony! Én az este ide tettem a bocskoromat, hol van?
– Én nem tudom, ahova tette, ott van, vegye el! – válaszolta az asszony.
De nem volt ott. Kiment az asszony fejni, s az ember felhúzott egy rossz bocskort, mert a másikat nem találta meg, s kiment ő is, hogy megetesse az állatokat. Amikor végeztek a munkával, azt mondta az ember a feleségének:
– Na, most már vedd elő a ludat, s együnk!
Az asszony odament, s a fakanállal húzná ki a ludat, de biza lúd helyett csak a bocskor akadt a fakanál végére.
– Jaj, te, te, a ponciusát! – átkozódott az ember. – Látod-e, ezért mondták azok a semmirekellő katonák, hogy Bocskorbén király kiűzte az országból a Ludamén császárt. S megmondták, hogy mennek, hogy megegyék. Elmondtak mindent, de nem érte fel az eszünk, lóvá tettek minket!
Na de azt, hogy ennyire csúful jártak, nem merték elmondani senkinek se, mert szégyellték, s nem akarták, hogy rajtuk nevessen az egész falu. Mindez csak azért fordult elő velük, mert erőst fösvények voltak.
Ha a katonáknak adtak volna vacsorát, akkor azok se bántak volna így el velük. Ezen tanultak, s többet nem voltak fösvények. S még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Az aranylúd (népmese)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember és három fia. A legfiatalabbikról mindenki azt gondolta, hogy bolond, és ezért mindig gúnyolták. Úgy hívták őt, hogy Balga.
Egy nap a legidősebb fiú elment az erdőbe tüzelőnek való fáért. Édesanyja csomagolt neki az útra egy darab pástétomot és egy üveg bort. Amint a fiú beért az erdőbe, találkozott egy öregemberrel, aki így szólt hozzá:
– Adj’isten, fiam. Nagyon éhes vagyok és szomjas, adjál nekem egy darab pástétomot, és egy korty bort, kérlek!
– Adjak neked húst és bort? – kérdezte csodálkozva a fiú. –Hiszen ha adok, nekem alig marad belőle! – azzal elment, és otthagyta az öreget.
Mikor azonban nekilátott fát vágni, nem telt el sok idő, és csúnyán megsértette a kezét. Nem tehetett mást, mint hazament, hogy bekötözze a sebét.
Másnap a középső fiú indult fáért az erdőbe. Az anyja neki is csomagolt pástétomot és bort. Ő is találkozott az öreggel, aki enni és inni kért tőle, de a középső fiú sem adott neki semmit.
– Dehogy adok – mondta a fiú. – Minél többet eszel és iszol, annál kevesebb marad nekem. Eridj az utamból! – A fiú továbbment, hogy nekilásson a dolgának. De alighogy belekezdett a favágásba, úgy megütötte a lábát, hogy neki is haza kellett mennie dolgavégezetlenül.
Ekkor a legkisebb fiú odalépett az apjához, és arra kérte, hogy ezúttal ő mehessen el az erdőbe.
– Még a testvéreid is megsérültek, pedig ők értenek a favágáshoz. Jobb lesz, ha itthon maradsz, mert te semmit sem értesz hozzá –mondta az apja.
De Balga addig-addig erősködött, míg végül az apja beleegyezett, hogy elmenjen az erdőbe. „Majd tanul a saját kárán!”- gondolta magában.
Balgának is adott útravalót az anyja: száraz kenyeret és savanyú sört.
Amint a fiú beért az erdőbe, útjába került az öregember, aki tőle is kért egy kis húst és egy kis bort.
– Nekem csak száraz kenyerem és savanyú söröm van – mondta Balga -, de ha megfelel, akkor szívesen adok belőle, és megehetjük együtt.
Le is ültek, és nekiláttak falatozni. Ám amint a fiú elővette a száraz kenyeret, az pástétommá változott, a savanyú sörből pedig finom bor lett. Miután jót ettek-ittak, az öreg így szólt a fiúhoz:
– Amiért ilyen jó szíved van, és hajlandó voltál megosztani velem ételed-italod, cserébe én is adok neked valamit. Amott áll egy öreg fa, vágd ki, és találni fogsz valamit a gyökerénél. Az öreg ezután elköszönt, és elment.
Balga úgy is tett, ahogy az öreg mondta, kivágta a fát, a gyökerénél talált egy üreget, az üregben pedig egy ludat, aminek a tolla színaranyból volt.
Balga fogta a libát, és elindult vele hazafelé. Útközben megállt egy fogadónál, hogy ott töltse az éjszakát. A kocsmárosnak volt három lánya, és mikor megpillantották az aranytollú libát, alig várták, hogy közelebbről is megcsodálhassák a pompás madarat, és szerettek volna megkaparintani legalább egy farktollat is belőle.
Alig várták, hogy Balga elaludjon, a legidősebb lány máris odament a libához. Megragadta a szárnyait, ám abban a pillanatban hozzáragadt, olyan erősen, hogy sehogy sem bírta levenni róla a kezét. Jött a középső lány is, hogy tollat lopjon, de amint hozzáért a nővéréhez, ő is oda ragadt. Ekkor érkezett a legfiatalabb lány. A testvérei hiába figyelmeztették, hogy ne jöjjön közelebb, ő is odalépett, és abban a pillanatban, hogy hozzáért a testvéréhez, többé ő se szabadult, mintha csak ragasztóba nyúlt volna.
Másnap Balga fogta a madarat, a hóna alá kapta, és folytatta az útját hazafelé. Mit sem törődött a három lánnyal, akik a nyomában siettek, mert bizony továbbra is szorosan oda voltak tapadva az állathoz. Így akár akarták, akár nem, Balgával kellett tartaniuk.
Mikor a fiú, mögötte a lányokkal, egy mezőn haladt át, megpillantotta őket egy plébános, aki így kiáltott fel:
– Nem szégyelli magát ez a három lány, hogy így futnak egy fiú után!
Odasietett hozzájuk, megfogta a legfiatalabb lány kezét, hogy elhúzza onnan. Balszerencséjére, mert ő is hozzájuk ragadt.
Ekkor látta meg őket a pap segédje, aki utánuk kiáltott:
– Hová-hová plébános úr?! Ma még lesz egy keresztelő a templomban!
A segéd szaladt utánuk, megfogta a plébánost, ám ekkor ő is csapdába esett, és kénytelen volt követni a többieket.
Ahogy így mendegélt a „kis csapat”, szembejött velük két megtermett legény. A plébánosnak több se kellett, teli torokból kiáltva kérte őket, hogy segítsenek neki. Na, aztán ezt hiába kérte, mert amint a két legény megfogta őket, már oda is ragadtak, és immáron Balga mögött már heten voltak összeragadva.
Balga azonban gondolt egyet. Úgy érezte, hogy még nem látott eleget a világból, és ha már úgyis úton van, előbb szétnéz, mielőtt hazamenne. Hamarosan eljutott egy városba, ahol egy király uralkodott. Ennek a királynak volt egy lánya, aki annyira rosszkedvű és komoly volt, hogy még soha senki nem bírta megnevettetni. Ezért a király kihirdette, hogy ahhoz adja feleségül, aki képes őt megnevettetni. Mikor Balga ezt megtudta, a királylány elé ment az aranylúddal, és mind a hét emberrel, aki hozzá volt ragadva. A királylány amint meglátta őket, ahogy egymás sarkán lépkednek összetapadva, olyan nevetésben tört ki, hogy alig bírta abbahagyni.
A király ígéretéhez híven férjül adta lányát Balgához, aki megörökölte a királyságot is, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
És mi történt az aranylúddal? Arról bizony sosem hallottam többé!
