Macis mesék ovisoknak – Itt találod a meséket!
Bálint Endre: Maci és a beteg nyuszi
Barnabundás Bandi maci egy délután ernyedten üldögélt a réten. Semmihez se volt kedve, de tényleg, az égadta világon semmihez.
Csak ült, üldögélt, s közben hosszan, egykedvűen bámult maga elé, ám az időtöltés eme formáját egy idő után cseppet sem találta szórakoztatónak. Egyre csak lógatta az orrát, még pici fülei is lekókadtak nagy unalmában.
Hallgatta, mint döngicsélnek a szorgos méhek a virágok kelyhe körül, és tudta jól, hogy finom mézet készítenek, amiből egy szép napon majd ő, Barnabundás Bandi maci fog jóízűen beuzsonnázni. De most ez sem érdekelte, továbbra is csak ült egyhelyben a réten, és egyre jobban szenvedett az unalomtól.
Arra számított, hogy Hosszúfülű Marci nyuszi, a legjobb barátja is kijön ma a rétre, és együtt játszanak egész délután.
Csakhogy Marci nyuszi nem jött, így Bandi macira hosszú-hosszú, magányos, eseménytelen délután várt…
…volna, csakhogy ő egyszerre megelégelte a tétlenkedést. Felpattant ültő helyéből, és apró lábait szaporán szedve máris útnak indult, mivelhogy fontos elhatározásra jutott.
– Bekukkantok Marci nyuszihoz, nincs-e valami baja – gondolta magában.
Marci nyuszi bizony gyakran betegeskedett, és olyankor ágyba kellett feküdnie, anyukája nem engedte ki játszani a rétre. Bandi maci ezért cseppet sem lepődött meg, amikor Hosszúfülűékhez bekopogtatva most is az ismerős kép fogadta: Marci nyuszi az ágyban, szépen betakargatva, gyógyszerei egy tálcán, mellettük forró gyógytea pillangós-virágos bögrében, amit Hosszúfülű mama főzött beteg csemetéjének.
Marci nyuszi arca nyomban felderült, amint megpillantotta Barnabundást.
– De jó, hogy jössz! – kiáltott fel. – Már úgy unatkoztam, hogy majd belepusztultam.
– Én is nagyon untam magam – vallotta be Bandi maci is.
– De most majd játszunk a kisvasutammal – lelkesült fel a nyuszi –, meg az összerakós építő játékommal, meg a…
Máris kipattant volna ágyából, ám Hosszúfülű mama résen volt, és azon nyomban visszaparancsolta.
– Hogyisne, még mit nem! – ripakodott rakoncátlan porontyára. – Szépen visszafekszel, és majd Bandi maci felolvas neked a kedvenc mesekönyvedből, amíg én a konyhában megfőzöm neked a répafőzeléket.
Barnabundás, aki már nagyon megörült a kisvasútnak és az összerakós építő játéknak, mert Marci nyuszi játékaival valahogy mindig szívesebben játszott, mint a sajátjaival, most egy kissé lehervadt. Nem ígérkezett szórakoztatónak, hogy a nyuszi mesekönyvéből olvasson fel. Azok a mesék egytől-egyig répáról és káposztalevelekről szóltak, amit a mese végén a nyulak jóízűen elropogtatnak. Bandi maci azonban sokkal jobban szerette a mézet és a süteményeket – legjobban pedig természetesen a mézes süteményeket –, és ha már meséről volt szó, akkor inkább az olyanokat, amelyek kismackókról szóltak, akikkel mindenféle vidám és furfangos dolog történik, és a végén a jóságos Medve mama megsimogatja a buksijukat.
Másfelől viszont Marci nyuszi nagyon megörült az ötletnek. Visszabújt a paplan alá, és várakozó szemmel tekintett a macira.
– Kezdd azzal, amelyik a káposztaföldről szól! – kérlelte.
Barnabundás maci mi egyebet tehetett hát, nagyot sóhajtott, belelapozott a könyvbe, és elkezdte olvasni a „Kalandok a káposztaföldön” című mesét, amelyik egy hatalmas káposztás veteményesről szólt, amelynek egyik sarkában boldogan élt, éldegélt egyszer egy nagy-nagy nyúlcsalád…
Telt-múlt az idő, szaladtak a percek, Barnabundás Bandi maci egyik mesét a másik után olvasta fel. Marci nyuszi kipirult arccal hallgatta, és szeme már nemcsak a láztól, hanem az örömtől is csillogott. Bandi maci látta, hogy a nyuszinak mennyire tetszenek a történetek. Egyre jobban belemelegedett hát a mesélésbe, egyre lelkesebben olvasott, már abba se akarta hagyni, míg csak a könyv végére nem ért.
Addigra elkészült a répafőzelék. Hosszúfülű mama behozta Marcinak, egy kistányéron pedig süteményt és egy tálkában mézet is tett Bandi maci elé.
– Te igazi jó barátja vagy az én Marci nyuszimnak! – mondotta szívből jövő mosollyal.
És mancsával jóságosan megsimogatta Barnabundás Bandi maci kerek, buksi fejét.
—
A kérkedő medve
A róka az erdőben csatangolt. Kiért az erdőszélre. Meglátta a medvét – az ott állt egy fatönk mellett, és magában beszélgetet. Fülelni kezdett a róka. A medve csak áll, és így kérkedik: – Nincs a világon erősebb nálamnál! Én vagyok a legnagyobb, a leghatalmasabb! Nem félek senkitől, senki elől nem szaladok el. „Lám csak, a vén kérkedő! – gondolta a róka. – Megállj csak, majd megmutatom én neked, hogy van nálad erősebb is!” Odafutott a medvéhez, mélyen meghajolt előtte, és megkérdezte: – Mit mondtál az imént, medveapóka? – Azt, hogy mindenkinél erősebb vagyok! – Úgy van, apóka – mondta a róka -, ez igaz! Nincs nálad, erősebb az egész erdőn! – Az egész világon sincs! – bömbölte a medve. – Ó, apóka, van, azt mondják, van! – Ugyan ki erősebb nálam? – Az ember. – No, mutasd meg hát nekem azt a híres embert! – Gyere, megmutatom. Kilépett a medve meg a róka az országútra. A róka az út menti bokorhoz vezette a medvét, és megkérdezte: – Látod-e, apóka, ezt a sűrű bozótot? – Látom. – Itt elrejtőzünk, és várjuk az embert. – Jól van – felelte a medve. Bebújtak a bozótba, és meglapultak, és meglapultak. Alighogy leültek, látják öreg emberke lépeget az úton, ősz öregecske, fél lábbal sántít, mankóra támaszkodik. A medve gyöngéden oldalba taszította a rókát, és megkérdezte: – Ez az ember? – Dehogy ez! – Felelte a róka,- Ez csak volt valamikor. Most már feleakkora sincs, mint az ember. . . Hadd, menjen békével, mi pedig várjunk tovább. Tovább gubbasztott hát a bozótban a róka meg a medve. Várták az embert, kémlelték az utat. De az ember még mindig nem mutatkozott. Unta már magát a medve, elálmosodott. Már éppen el akart szunyókálni, amikor a róka megbökte a vállát. – Ne aludj, apóka! Vigyázz, közelít valaki az úton! Egy kisfiú haladt arra, egy öklömnyi kisfiú. Nézte a medve, és megkérdezte a rókától: – Ez az ember? – Nem, apóka – mondta a róka,- Hogy volna ez ember! Ez majd csak lesz. Most még negyedakkora sincs, mint egy ember… Hadd, menjen a maga útján, mi meg várjunk türelmesen. Tovább vártak hát a bozótban. Elunta magát a medve. Dörmögni kezdett, mérgelődni. – Hallgass, apóka!- mondta a róka. – Ne mérgelődj! Most már biztosan jön az ember! Kikukkantottak a bozótból, hát egy fehér lovon ülő fiatal vadászt pillantottak meg. A vadász vállán tegez, benne nyílvesszők, kezében pedig íj. – Látod, apóka, ez az ember – mondta a róka. – Nézd! Kiugrott a medve a sűrűből, két lábra állt, és bömbölt egy hatalmasat. A vadász lova megugrott, a rókának minden szőre szála égnek meredt, olyan rettenetes volt a medvehangja. De a vadász rá se hederített. Lefogta a lovát az ügyes vadász, hegyes nyílvesszőt húzott ki a tegzéből, és célba vette a medvét. A nyíl a medve fülét lyukasztotta át. Felordított a medve fájdalmában, és futásnak eredt. A róka ott ügetett mellette, és nevetve kérdezte: – Ott az ember, apóka, miért nem nézed? – Ó, róka, nem nézhetem: a szemembe esett valami! – felelte a medve. És futott, ahogy csak inai bírták!
