Rövid állatmesék ovisoknak – Itt találod a meséket!
A kakas és pipe
Volt az erdő kellős közepén egy kakas meg egy pipe. Meghalt a gazdájuk, nem volt mit enni nekik. Megéheztek.
Találtak aztán egy szem vadkörtét, de a vadkörte nagyobb volt, mint a pipe gégéje. Hát azt mondta a pipe:
– Menj gyorsan kakaskám, hozzál egy kis vizet, mert megfulladok.
Szalad a kakas a kúthoz.
– Jaj, édes kutam, adjál vizet, vizet viszem kispipémnek, mert megfullad a vadkörtétől.
Elment aztán a kakas a szép lányhoz.
– Szép lány, adjál koszorút.
– Nem kapsz – mondja a szép lány -, amíg nem hozol tejecskét a tehéntől.
Elment a kakas a tehénhez is.
– Tehén, adjál tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.
– Addig nem adok tejecskét a szép lánynak – mondja a tehén -, míg nem hozol szénát a rétről.
Elment a kakas a réthez.
– Rét, adjál szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.
– Addig nem adok szénát – mondja a rét -, ameddig a boltban nem mégy kaszáért.
Elment a kakas a boltba:
– Bolt, adjál kaszát, kaszát viszem a rétnek, rét ád szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől.
– Addig nem adok kaszát – mondja a bolt -, ameddig nem hozol pénzt.
Akkor szegény kakas elbúsulta magát, ment gyorsan a szemétdombra kaparni, ott lelt egy karajcárt, azt elvitte a bolthoz, akkor aztán kapott kaszát, elment a réthez, rét adta a szénát, tette a tehénke elé, tehénke adott tejecskét, vitte a tejecskét a lányhoz, szép lány készített koszorút, koszorút vitte a kúthoz, kút adott vizet, vizet egyenesen vitte a pipének, épp jókor, mert szegény pipe majdnem utolsót tátogott nagy fuldoklásában.
De így gyorsan lenyelte a vizet, a víz levitte a körtét, a körte utat adott a levegőnek, s így a levegőhöz jutott pipe ma is él, ha meg nem halt.
—
A nyulacska harangocskája
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyulacska. Ennek a nyulacskának volt egy szépen szóló harangocskája. Egyszer a nyulacska elment az erdő szélére, lefeküdt egy bokor tövébe, és a bokorra felakasztotta a harangocskáját. Reggel, mikor felébredt, a bokrot sehol sem látta, hanem egy nagy fát látott helyette. Felnézett reá, és látta, hogy a harangocskája a fán van. Kérte a fát, hogy adja vissza a harangocskáját, de a fa nem adta vissza.
Ekkor a nyulacska elment a fejszéhez, és kérte, hogy a fát vágja ki, hogy a fa adja vissza a szépen szóló harangocskát. De a fejsze nem vágta ki a fát.
Most a nyulacska elment a köszörűkőhöz, hogy fenje meg a fejszét, hogy a fejsze vágja ki a fát, hogy a fa adja vissza a harangocskát. De a köszörűkő nem fente meg a fejszét.
Ekkor a nyulacska elment a vízhez, hogy hajtsa a köszörűt, hogy a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De a víz nem hajtotta a köszörűt.
Ekkor a nyulacska elment a bikához, hogy igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De a bika nem itta meg a vizet.
Ekkor a nyulacska elment az egérhez, hogy csípje meg a bikát, a bika igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De az egér nem csípte meg a bikát.
Ekkor a nyulacska elment a macskához, hogy fogja meg az egeret, az egér csípje meg a bikát, a bika igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. A macska azt mondta, hogy ő megfogja, de előbb adjon neki tejecskét.
A nyulacska elment a tehénhez, kért tőle tejecskét.
A tehén azt mondja, hogy ő ad tejecskét, csak vigyen neki füvecskét. A nyulacska elment a kaszáshoz, hogy adjon neki füvecskét.
A kaszás adott is füvecskét, s a nyulacska vitte a tehénnek. A tehén adott neki tejecskét, s a nyulacska vitte a macskának. A macska megfogta az egeret, az egér megcsípte a bikát, a bika megitta a vizet, a víz hajtotta a köszörűkövet, a köszörűkő megfente a fejszét, a fejsze kivágta a fát, a fa visszaadta a szépen szóló harangocskát.
A nyulacska megörvendett, a szépen szóló harangocskát visszaakasztotta a nyakába, és mindig ott tartotta.
Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj végére!
—-
A muzsikálni tanuló állatok
Ment hazafelé a favágó az erdőből, nyakában a tarisznya, vállán a fejsze, kezében egy jókora furkósbot. Szembejött vele a medve:
– Te favágó, nagyon éhes vagyok, megeszlek!
– Ne egyél meg, medve koma – kérlelte a favágó -, inkább megtanítalak szépen dudálni!
– Hű, az jó lesz, dudálni már régóta szerettem volna!
A favágó a medve közelébe húzódott, ráhúzta bõrtarisznyáját a medve fejére.
– No, most már dudálj, medve koma!
A medve belemormogott a bõrtarisznyába, kapálódzott, de hirtelenjében nem tudott szabadulni. Továbbállt a szegény favágó, nem nézte a medve kínlódását.
Ment, mendegélt, összetalálkozott a rókával.
– No, most jó éhes vagyok, szegény ember, nyomban megeszlek!
– Ne egyél meg, róka koma, inkább megtanítlak szépen hegedülni.
– Az nagyon jó lesz, már régóta szeretnék hegedülni.
A favágó fogta a fejszéjét, belevágott hosszába egy közeli fába, belevert egy éket a hasadékba.
– No, fordulj felém róka koma, tanuld meg a hegedülés fortélyát!
A róka farka a hasadékba került, az ember mer kihúzta az éket, azzal fábaszorította a róka farkát. Élesen vonított a róka, mert nem tudott szabadulni.
– No, muzsikálgass róka koma kedvedre!
Nagyot kacagott a szegény favágó és továbbment.
Addig mendegélt, míg összetalálkozott a farkassal.
– Majd megveszek az éhségtõl, szegény ember, most téged megeszlek!
– Jaj, ne egyél meg, tartsd meg életemet, inkább megtanítlak furulyázni.
– Furulyázni már régóta szerettem volna, ha megtanítasz, nem bántlak.
– No, fordulj háttal felém, hadd tegyem a furulyát a fenekedbe.
A szegény ember jól bedugta a botot a farkas fenekébe.
– Furulyázzál, farkas pajtás, kedvedre, ha ez volt a szíved vágya!
A farkas verte magát a földhöz, ordított, ahogy a torkán kifért, nem tudott szabadulni a bottól. A favágó jót mulatott rajta, aztán otthagyta.
Messzire elhaladt a szegény favágó, míg a farkas addig verte fenekét a földhöz, hogy kiverdeste a botot; míg a róka addig rángatta a farkát a hasadékból, hogy az elszakadt; míg a medve lecibálta a fejérõl a tarisznyát. Mind a hárman gyargaltak a favágó után véres szemekkel.
– Most aztán tényleg megesszük a szegény ember, aki ilyen csúnyán elbánt velünk!
Egyszer hátranézett a favágó, hát nyomában lohol minghárom állat.
– Ennek a fele sem tréfa – gondolta.
Hirtelen nem tudott mit csinálni, lehúzta a nadrágját, gatyáját, az állatok felé mutatta fenekét és mélyen lehajlott.
Megtorpant a medve:
– Jaj, látok egy bõrtarisznyát, ha azt a fejemre húzza, végem lesz. Egy tapodtat sem megyek tovább.
Megriadt a róka is:
– Én meg egy kis hasadékot látok. Ha abba beleszorítja a maradék farkam, többet nem menekülök!
Eljajdítja magát a farkas:
– Én meg egy botot látok. Nem szeretném, ha az a fenekembe kerülne.
Visszafordultak az állatok, a favágó meg fütyörészve ment hazafelé.
Ha az állatok el nem szaladtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.
