Sünis mesék ovisoknak – Itt találod a meséket!
Őszi mese
Egy szép őszi napon Süni Soma elégedetten tekintett végig éléskamrájának polcain.
– Remek nyarunk és őszünk volt. Ennyi tartalékot még soha nem sikerült eltennem- állapította
meg vidáman, mivel a kicsi kamra zsúfolásig volt piros almával, zamatos körtével és illatos
szőlővel.
– Talán meg se bírok ennyi gyümölcsöt enni- gondolta magában, és tovább szorgoskodott.
Éppen még egy láda almát szuszakolt be a már meglévők mellé, amikor Ugri nyuszi érkezett
látogatóba.
– Úgy látom, neked is nagyszerű termésed volt. Én is most pakoltam tele a kamrámat, és
mondhatom, alig érek el a rengeteg sárgarépától és káposztától, nem is beszélve az óriási
zellereimtől. Talán rá is fogok unni erre a finomságra.
– Nahát, én is pont ezen gondolkodtam az előbb!- mondta a süni.
– Mondd csak, mi lenne, ha cserélnénk? Én adnék neked gyümölcsöket, te pedig adnál nekem
zöldséget. Így mind a ketten jól járnánk, és nem unnánk rá hamar a téli tartalékainkra.
– Ez aztán a pompás ötlet!- lelkesedett a nyúl, s már épp haza akart rohanni pár zellerért,
amikor az egyik fa tetejéről Rágcsa, a mókus ugrott eléjük.
-Hallottam, hogy miről beszélgettetek. Az a helyzet, hogy én is jó termést takarítottam be.
Alig férek a sok diós-, mogyorós- és makkos zsáktól.
Nem csereberélhetnék veletek én is?
– Miért is ne?- mondta a sün.- Bár nekem még jobb gondolatom támadt! Mivel az összes
erdőlakó több gyümölcsöt és zöldséget szüretelt, mint amennyit meg bír enni, ezért talán
legjobb lenne, ha mindenki mindenkivel cserélgetne. Talán mások is örülnének ennek a
lehetőségnek- folytatta, majd papírt vett elő, amelyre hatalmas betűkkel felírta;
”Minden erdőlakónak! Holnap az erdei tisztáson csereberét rendezünk. Akinek fölösleges
gyümölcse, zöldsége van, hozza el, és cserélje olyan termésre, amilyenre szüksége van!”
– Lett is nagy izgalom a felhívásra, s másnap reggel a tisztás csak úgy nyüzsgött a sok
erdőlakótól, akik ládából, zsákokból, szekerekről kínálták bőséges terméseiket. Soma almát és
körtét vitt, Ugri rengeteg káposztát, a mókus pedig természetesen mogyorót. A vaddisznó egy
zsák gesztenyét, a hörcsög búzaszemet, a rigó áfonyát hozott, de akadt ott napraforgómag,
sütőtök, sőt még ízletes eperlekvár is. Mire dél lett, mindenki elégedetten pakolta össze a
terméseiért elcserélt portékákat.
– Ezt jól kigondoltad!- fordult Ugri Somához, miközben a szekerére pakolászott. – Van most
már gesztenyém, gombám, makkom, és almát is kaptam.
– Nekem pedig sikerült szert tennem sütőtökre és áfonyára- örvendezett a sün. – Így aztán nem
kell aggódnunk amiatt, hogy ráununk a csemegékre.
– Úgy bizony- helyeselt a nyuszi- S mivel mindenki elégedett, talán jövőre is
megismételhetnénk az erdei csereberét.
Így is lett. Ezentúl az erdő lakói minden ősszel kicserélték fölösleges élelmüket egymás
között, s valamennyien változatos termésekkel teli kamrával várták a hosszú téli napokat.
—
A csillagos sün
Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit
is mondok? Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is sünpapa
és sünmama: “Mi lesz ebből a gyerekből?”
De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét sündisznógyerek.
Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
– Miért van ilyen hideg? – kérdezte egyszer Benedek.
– Mert jön a tél – felelte sünpapa.
Benedek lehajtotta a csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznócsemete nem
kérdezett, mióta világ a világ:
– Papa, miért van tél?
De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán.
Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele, hiszen egy
szülőnek mindent kell tudnia.
– Hogy miért van tél? -mondta aztán elszontyolodva. – Én sem tudom, de megkérdezzük.
Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen
okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyulva hordta, úgy figyelt minden neszre.
– Miért van tél? – kérdezte tőle sünpapa.
A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Aztán azt mondta:
– Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet. S mikor jött a szél, nekiiramodott, és futott, futott, s
versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza.
– Nem tudja a szél se, csak beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem. S rázogatta keservesen tapsi füleit. – Menjetek a
bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszélhet vele.
Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban
meghallotta, s kijött az odújából.
– Várjatok, reggelre megmondom – dörmögte a bagoly, s elszállt az éjszakába. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér
meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott:
– Hordjátok el magatokat, alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja a szemem hideg
csillagfényével. Menjetek a vakondhoz, bizonyára a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet.
Mentek hát a vakondhoz. Meg is lelték hamarosan, éppen egy túrás tetején.
Kérdezd meg a földet – mondta neki sünpapa -, miért van tél. A vakond hunyorgott egynéhányat, s aztán eltűnt a föld alatt.
Nem is kellett rá valami sokat várakozni, jött vissza egykettőre.
– Süket a föld – mondta a vakond-, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is
olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a
naptól.
A sas fészke pereméről fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás
felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé.
S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte dérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a
tűző-forró napkorongba:
– Miért van tél?! De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet.
Odalent ezalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljába, és beásta magát a puha
levelek alá. Álomra hajtotta fejét a sünmama és sünpapa, meg a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában,
hiszen azért volt csillagos; s aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt?
Arra ébredt, hogy meg-megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő,
tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart,
onnan a percenések. Kidugta fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?
Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembe találta magát egy kis hóvirággal, az
már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor azt dünnyögte magában: „Azért, hogy eljöhessen
a tavasz!”
– Hogyan? Mit is mondtam? – riadt fel egyszerre. – Hüm, még lehet, hogy igazam is van!
De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért, komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyerekes dolgokkal
foglalkoznia. Hogy miért van tél? – nem is gondolt rá soha többé!
