Tavaszi mese ovisoknak – Itt találod a meséket!
Mester Györgyi: A türelmetlen nyulacska
Nyulacska már napok óta nyaggatta az anyukáját. Újra és újra feltette neki a nagy kérdést:
– Mama, mikor lesz végre tavasz? Olyan sokat fáztunk a télen, igazán melegedhetne
már az idő.
– Milyen jó is lenne napsütésben versenyt futni a szomszédos Tapsi család gyerekeivel, Fülessel, Nyurgalábbal és Bolyhosfarkúval. Bújócskáznánk is, táncra perdülhetnénk a tavaszi szél kergette levelekkel, és minden nap más-más réten ebédelhetnénk az üdezöld, friss fűből. Én már nem győzöm kivárni a tavaszt, inkább világgá megyek – nyafogott a türelmetlen nyulacska.
– Pedig kicsim, muszáj lesz várnod, mert ugyan a tavasz hírnököt küld, a hóvirágot és a
zsenge ibolyát, de ők még nem bújtak elő a hó alól. Még kemény hópáncél borítja a földet, és a virágok is téli álmukat alusszák.
– Senki nem tudja megmondani, hogy mennyit kell még várni a tavaszra?
– Hát, esetleg Medve apó meg tudná jövendölni a tavasz eljöttét, de úgy láttam, semmi mozgás nem mutatkozik a barlangja környékén. Egyetlen mancsnyomot se lehet felfedezni a hatalmas málnabokor körül, ami a barlangja bejáratánál őrködik.
Nyulacskának azonban ennyi is elég volt. Tudomást szerzett egy általa eddig nem ismert dologról, mármint hogy a medve képes megjósolni a tél végét, és hogy mikorra várható a tavasz.
Mamájának persze nem mondta meg, hogy medvelesre megy, csak annyit vetett oda pár
szóval:
– Átugrom Tapsiékhoz, megnézem, ők hogy viselik a hosszú telet.
Amikor a mamája már nem látta, a nyaka közé szedte a lábait, és neki iramodott. Futott, szaladt az erdő belseje felé, egyszer csak azonban megtorpant. Igazán nem is tudta, hogy fog szóba elegyedni a morgós kedvű Medve apóval, na meg a barlangja felé is csak egyszer járt a mamájával, oda se találna egyedül.
Ekkor eszébe jutott Bagoly úr, az erdő bölcse. Azt – mint mindenki az erdőben – tudta,
Bagoly urat a nagy tölgyfán találja meg, mivel a bölcs madárnak ott van az oduja, de a
nappalokat is ott tölti, a legvastagabb ágon gubbasztva. Vacsoráért is csak este szokta
elhagyni az őrhelyét, tehát biztosan beszélhet vele, hiszen még alig múlt el az ebédidő.
És valóban, ahol sejtette, meg is találta Bagoly urat. Illedelmesen köszöntötte, majd azonnal a lényegre tért:
– Bagoly úr, mondja meg legyen szíves, hol találom Medve apó barlangját, és árulja el
azt is, igaz-e, hogy a medve meg tudja jósolni a tél végét. És azt is tessék megmondani, ha találkozom a medvével, félnem kell-e tőle, vagy nem fog bántani?
– Kis barátom – kezdte Bagoly úr. A medvebarlang felé vezető utat megmutathatom. Azt javaslom, ha odaérsz, bújj el a málnabokor mögé, és lesd meg, hogy viselkedik, mit csinál Medve apó. Aztán majd visszafelé jövet, nekem is számolj be arról, mit láttál. Akkor mindketten megtudjuk, meddig tart még a tél.
Nyulacska a tanácsnak megfelelően járt el. Bagoly úr útmutatásai alapján megtalálta a
barlangot, és rögtön be is bújt a málnabokorba, mivel a barlang felől hangos morgás hallatszott. Közben, mintegy varázsütésre, kisütött a napocska, pedig napok óta nem volt benne részük az erdő lakóinak.
Alighogy kidugta felhőpárnája mögül kerek sárga korongját a nap, megjelent barlangja
bejáratánál Medve apó. Felnézett az égre, majd hátra fordulva meglátta az árnyékát. Mérgesen morgott egyet az orra alatt, aztán bosszúsan visszacammogott a lakásába.
Nyulacska nem értette: miért ment vissza a barlangjába ez a morgós, öreg medve? Hiszen
örülnie kellene, hogy kisütött a napocska! Ezzel bizonyára véget is ért a tél – gondolta.
De azért az ígéretéről se feledkezett meg. Hazafelé menet betért Bagoly úrhoz, és lelkendezve elújságolta, mit tapasztalt a medvebarlangnál.
– Bagoly úr, a napsütéssel ugye véget is ért a tél? – kérdezte Nyulacska.
– Sajnos, ki kell, hogy ábrándítsalak. Medve apó a napsütésben meglátta a saját árnyékát, és – a mindentudók azt mondják -, megijedve a saját árnyékától bújt vissza a barlangjába. Ez azt jelenti, hogy visszaalszik, és bizony várni kell még a tavaszra. Én biztos vagyok abban, hogy Medve apó sohasem ijed meg a saját árnyékától, viszont ha február 2-án süt a nap, a népi hiedelem szerint, hosszú lesz még a tél. Várnod kell még Nyulacska a meleg időre, de addig is, javasolom, keresd meg a barátaidat, és töltsétek el valami kellemes játékkal a tavaszig hátralévő időt.
Nyulacska így is tett, és amikor egy hónap múlva meglátta az első kék ibolyát kibújni a föld
alól, már biztos volt benne, hogy nem sokára valóban beköszönt az igazi tavasz.
—
Mester Györgyi: Napfényes tavasz
Véget ért a tél, elnyíltak a hóvirágok, a földből kidugták kék fejecskéiket az ibolyák. A napocska, odafenn az égen, egyre fényesebben sütött, de a zöld fűben, a fákon és a bokrokon, nem érződött eléggé a tavasz aranysárga, melegséget árasztó színe.
A Földön tett körútja során, Természet apónak is szemet szúrt a dolog.
Hogy lehetne ezen változtatni? Min is?! Hát, hogy az élőlények, közöttük az emberek, magukhoz közelebb érezzék a napocska jótékony hatását, szívderítő, arany színét, a tavasz melegét.
Ha valaki felnézett az égre, és rámosolygott a napocskára, az visszanevetett rá.
De hát nem lehet egész tavasszal folyton az égre bámulni! A lábunk alá is muszáj nézni, mert ha nem, akkor bizony jön a bukfenc, az elesés.
Természet apó elgondolkodott ezen: az ő művészi képességéről, mármint hogy színpompássá tette a környezetet, a földlakók már korábban is meggyőződhettek.
Mivel azonban a tavasz jöttét jelző arany szín, s a napocska melegséget sugárzó ereje még nem volt mindenütt érezhető, Természet apó kitalálta a következőt: előkereste a legjobb ecsetjei egyikét, és előbb rajzolni, majd festeni kezdett.
Hogy miket rajzolt? Hát egy csomó gyönyörű virágot! Amint elkészült az egyik rajzával, ecsetjét rögvest belemártotta a napocskába, és azzal festette aranysárgára a virágot.
Így került az árokpartra „kankalin”, a mezőkre „réti boglárka”, „repce” a szántóföldekre, a vízben ácsorgó fűcsomók – zsombékok – közé pedig „mocsári gólyahír”.
Hogy beköszöntött a tavasz, az emberek által gondozott kertek is színessé váltak, de bizony elkelt a virágágyásokban még egy kis sárga „árvácska”, a kertkapuk mellé pedig a sárga „nőszirom”.
Az erdő tisztásain szintén Természet apó ügyes kezének köszönhetően ütötte fel aranysárga fejecskéjét a „tavaszi hérics”.
A ragyogó, melegséget árasztó sárga szín már megvolt, de hogy még szembe ötlőbb legyen a látvány, Természet apó az ecsetjét újra meg újra a napba mártotta, s annak fényességét kölcsön véve, csillogóvá varázsolta a virágok szirmait.
Az erdők, mezők, rétek és kaszálók füve, a kertek szépen nyírt gyepe már alaposan be volt pettyezve a sok-sok csillogó, sárga virággal, de akkor Természet apó rájött, hogy a bokrok, a fák még nem kaptak sárgán nyíló, ragyogó virágot.
Kicsit fáradt volt már a munkától, a sok virág megfestésétől. Sőt, ki is melegedett, ami nem csoda, ha az ember a napocska közelségében dolgozik, belőle meríti a sárga színű festéket, na meg a csillogó fényt. De mit volt tenni? Ha már felvállalta, nem akart félmunkát végezni.
Közben a megoldást is megtalálta: korai virágzás előtt álltak az akácfák. Természet apó úgy gondolta, a hófehér akácvirágok finom illatot árasztanak, de nagyon egyszerűek. Legyen hát mellettük olyan is,
ami nem illatos, ugyanakkor ragyogóan sárgák a virágfürtjei. Így született meg az „aranyeső” nevű fa.
Néhány bokor ágát is telehintette sárga színű, apró virágokkal, és hogy félreértés ne essék,
„aranyvesszőnek” nevezte el ezeket a bokrokat. Még mielőtt befejezte volna a nagy munkát, a fehér „tulipánok” némelyikét is sárgára festette, hogy általuk pompásabbak legyenek a kertek, parkok.
Amikor letette az ecsetet, maga is rácsodálkozott a látványra, ami valóban szemet gyönyörködtető volt.
Azután felnézett a napocskára, és rámosolygott.
A napocska visszamosolygott Természet apóra, mert tudta, hogy ezeket a csodálatos, színpompás sárga virágcsodákat ők ketten, együtt teremtették meg, lehozva ezzel az égről a földre a Tavaszt.
